A kisbéka
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény
asszony meg egy szegény ember. Ennek a szegény asszonynak meg szegény
embernek egyetlen gyermeke sem volt. El is gondolta sokszor a szegény
asszony, hogyha az ura meghal, ki lesz neki a gyámolítója. Egyszer
elhatározta magában, hogy kimegy a legelore egy kis gombát szedni.
Ahogy szedegeti, csipegeti a gombát, egyszer valaki megszólította:
- Adj' isten jó napot, öreganyó, van-e sok gomba?
Néz körül az öreganyó, hát sehol senkit nem lát. Megint csipegeti
a gombát, hát megint megszólították:
- Van-e sok gomba, öreganyó?
- Ugyan ki beszél hozzám, mikor sehol senki nem látok?
Megint csak csipegette a gombát. Harmadszor is megszólították az öregasszonyt.
Néz körül harmadszor is, hát nem lát egyebet egy icike-picike kis
békánál. Azt mondja:
- Te vagy az, aki emberi nyelven beszél? Te szólítgatsz engem?
- Én ám, öreganyó, mert azon búslakodott kend, gyermeke nincsen, aztán
ha az öregapó meghal, ki lesz a gyámolítója. Bízza rám magát, öreganyó!
- Jaj, te szegény kis szerencsétlen jószág! Hát ugyan hogy tudnám
én az életemet rábízni egy ilyen mákszem kis békára? Legalább egy
nagy varangyos béka volnál, akkor csak megérteném, hogy tudsz valamit
tenni, de hát így?! Ilyen pici békárló még a mesében sem hallottam
sose.
- Ne búsuljon, öreganyó, legyen egész nyugodtan, lesz majd gyámolítója!
Avval aztán az öregasszony elindult hazafelé a gombával, a béka meg
eltunt. Majd egyszer eljött Szent György-napnak az estéje, hát bizony
eljött öregapónak is az élete vége. Éppen Szent György-napnak az estéjén
halt meg öregapó. Sírt keservesen az öregasszony, mikor egyszer csak
megkopogtatták az ajtót. Azt mondja az öregasszony:
- Ugyan ki háborgathat engemet ebben a nagy bánatomban?
Nyitja az ajtót, hát, uram, teremtom, ki megybe rajta! Azaz icike-picike
kis béka, akivel gombaszedéskor találkozott a legelon. Azt mondja
neki:
- Ejnye, no, hát te háborgatsz nagy bánatomban?
- Én ám, öreganyó! Nem emlékezik, hogy megígértem kendnek, ha öregapó
meghal, én magam leszek a gyámolítója?
- No, nem bánom, maradjál, legalább nem leszek egyedül a kis viskómban.
Vetett is a békának ágyat. Egy kis tányérkára tett szalmát, rá egy
puha rongyocskát, aztán úgy tette a kemencepadkára. Abban tette bele
a kis békát. Majd mikor este eloltotta a mécsest, megszólalt a kis
béka:
- Ejnye, öreganyám, én itt egyáltalában nem érzem jól magamat!
- Ugyan miért, te kis béka?
- Azért, mert a legyek mind megesznek.
- No, még ilyet se hallottam, hogy a béka még a légytol is fél. De
hát akkor mit tegyek veled?
- Tudod mit, öreganyó? Vessél nekem ágyat a lábad mellé. Hadd kuporodjak
oda egy kicsikét!
Úgy is tett az öreganyó. Odavitt egy kis szöszt, pozdorját a lába
mellé az ágyra, és rátette a kis békát.
No, el is aludt ám az öreganyó. Olyan mélyen aludt, hogy bizony már
a hasára sütött a nap, mikor felébredt. Ahogy felébredt, szólt a falu
embereinek, hogy meghalt öregapó, menjenek, temessék el. Igen ám,
de öregapónak még tíz fillérje se volt, hogy eltemettesse öregapót.
Sírt, sírdogált, hogy most már mi lesz. Azt mondja a béka:
- Ejnye, no, azért ne sírjál, öreganyó! Itt van neked egy tallér.
- Hát ugyan neked honnan van ez a tallér, te kis béka?
- Honnan van, öreganyó? E közt a pozdorja közt találtam, amire fektettél.
- Nohát, még ilyet se hallottam! Lehet, hogy öregapó rejtette oda
ezt a tallért.
Így aztán eltemettette öreganyó öregapót, aztán siránkozva hazament.
Egyszer, ahogy siránkozik, kesereg, mert bizony elfogyott a fája,
a kis viskóban öreganyó majd megfagyott, megszólal a kis béka, aztán
azt mondja:
- No, öreganyám, ne búsulj egyet se, csak arra kérlek, eredj a templomba!
- Minek menjek én a templomba? - mondja öreganyó. - Nem segít már
meg engem a Jóisten. Elvette öregapót, gyermeket se adott nekem, hát
így oda is hiába megyek.
- No, ne búsulj, öreganyó, csak eredj a templomba, mert azért találsz
ott vigaszt.
Addig-addig beszélt a kis béka öreganyónak, hogy az csakugyan elindult
a templomba. Majd ahogy megy haza a templomba. Majd ahogy megy haza
a templombló, hát, uram, teremom, mit lát? Híre-hamva sincs a kis
viskójának.
- Jaj, istenem, teremtom, hova lett a viskóm? A béka kigyújtotta a
házamat - sopánkodott öreganyó.
Ahogy lépne be arra kis udvarra, ahol a viskója állt, hát ott nincs
egyéb, mint tenger nagy víz.
- Jaj, istenem, teremtom, mit tettél? No, jó gyámolítóm vagy, te kis
béka! - keseredett el végképp.
Avval néz magán körül, hogy hova menjen. Hol lesz most már az éjjeli
szállása? Ahogy ott sóhajtozik, sopánkodik, megszólal mellette a kis
béka:
- Ne búsulj, öreganyó, mit vagy úgy kétségbeesve? Hamar jöttél.
- Hamar jöttem? Hiszen már vége van az istentiszteletnek, csak muszáj
volt hazajönni, a falu végén csak nem ülhettem le.
- Nem baj, azért ne búsulj, inkább eredj, öreganyó, aztán feküdj le!
- Ugyan, te béka, jól bolonddá teszel engemet! Hát éhen szomjan hogy
tudnék lefeküdni?
- Éhen-szomjan? Itt a víz, igyál belole!
Öreganyónak se kellett kétszer mondani. Hamar nekiállt a víznek, ami
a kis viskója helyén volt, aztán ivott egyet belole. Azt mondja, mikor
jót ivott:
- Ejnye, no, te kis béka! Ez valami csodálatos víz. Ennek mindenféle
íze van. Evvel jól is laktam, meg a szomjúságomat is elütöttem.
- No most, öreganyó, eredj nyugodtan, aztán feküdj le!
El is ment a bokorba, aztán lefeküdt. Amikor felébredt, hát bizony
nem hitt a szemének.
- Istenem, teremtom, álmodok, vagy igaz? Mi van velem? Bolondulok
már meg, vagy mi van az agyammal? - kiáltott fel.
A viskója helyén egy gyönyöru kastély állott színaranybló. A víznek
nyoma sem volt. Azt mondja az asszony:
- No, te kis béka, jól megtetted a magadét! Most aztán mehetek koldulni.
Ahogy ott sopánkodik, kesereg az öregasszony, hát egy gyönyöruséges
szép aranyhajú lányka lép mellé. Azt mondja:
- Adj' isten jó napot, öreganyó! Miért búsulsz, miért keseregsz?
- Hát már hogyne keseregnék, hogyne búsulnék, mikor így meg így jártam
a kis békával. Most aztán mehetek világgá, mehetek koldulni.
- Egyet se búsulj, öreganyó! Légy szíves, gyere be velem a palotába!
Ott a lány egyet-kettot bukfencezett, hát, uram, teremtom, ugyanaz
a kis béka állott az öreganyó elott, mint amit azelott látott. Csodálkozott
az öreganyó:
- Nohát, te aranyhajú lányka, hát te volnál a kis béka?
- Én ám, öreganyó! Mondtam neked, hogy egyet se búsulj . No de aztán
most már férjet keress, mert férjhez szeretnék menni.
- Jaj, keresek én! Hetedhét országot bejárok, csak változz vissza
ugyanolyan szépségnek, mint amilyen voltál, mert egy ilyen kis békával
mit is tudjak kezdeni?
- Nem változom én, öreganyó, csak ha valaki így, kis békaként vesz
feleségül! Annak majd visszaváltozom.
Hát mit tehetett a vénasszony, elment a faluba a legis legszegényebb
legényhez. Azt mondja neki:
- Hallod-e, Palkó! Van nekem egy lányom. Hajlandó volnál-e feleségül
venni?
- A kend lányát? De hát magának nincsen lánya! Azon kesergett régebben,
hogy nincs gyermeke.
- De van bizony. Van egy fogadott lányom. Ha hajlandó volnál feleségül
venni, nem járnád meg.
Palkó nem is szabadkozott tovább. Úgy gondolta, valahogy elgazdálkodik
a kis viskóban. Megígérte az öregasszonynak, hogy feleségül veszi
a lányát.
No, egyet gondolt az öregasszony, aztán elment a bíróhoz is.
- Adj' isten, jó napot, bíró uram!
- Adj' isten, öreganyó, neked is! Mi járatban vagy? Mosni akarsz?
Takarítani? Szoni? Fonni? Nincs most munka a számodra.
- Nem akarok én se mosni, se fonni, se szoni, csak egypár szavam volna
a bíró úr fiához.
- A fiamhoz, öreganyó? Ugyan mi? Inkább az apjához.
- Nem, a fiához, bíró úr!
Mindjárt szólította a bíró a fiát:
- Hallod-e, János, gyere csak ide! Az öreganyónak lenne egypár szava
hozzád.
Hát jött is János. Azt mondja a fiúnak öreganyónak lenne egypár szava
hozzád.
Hát jött is János. Azt mondja a fiúnak öreganyó:
- Hallod-e, édes fiam, János! Van nekem egy fogadott lányom. Hajlandó
volnál-e feleségül venni?
- Hogy én? Az öreganyó lányát? De hát mit is beszélek, hiszen mindig
arrló panaszkodott, hogy nincsen gyermeke, nem lesz gyámolítója. Most
meg már van, akit férjhez akar adni?
- Férjhez én, János. Hajlandó vagy-e feleségül venni?
- Hogy én?! Emberek, szolgák, gyertek ide rögtön! Verjétek csak el
jól az öregasszonyt, hogy megemlegesse. Még mit ki nem talál!
Hát úgy elagyabugyáltál az öregasszonyt, hogy alig bírt a bíró udvarárló
kimenni. Avval aztán elment haza.
Mondja a kis békának, hogy mi történt vele.
- Nem baj, öreganyó, jó lesz nekem a szegény ember fia is.
No, mikor eljött az este, ment szegény ember fia, Palkó, köszön illendoen:
- Adj' isten jó estét, öreganyó!
- Adj' isten neked is, fiam!
- No, öreganyó, hol van a lánya, hadd lássam, hogy kit is veszek feleségül.
- Rögtön szólítom. Hallod-e, gyermekem, édes gyöngyvirágom, gyere
csak elo!
Hát egy kis lyukbló hamar kibújik a béka. Azt mondja:
- Adj' isten jó estét, Palkó, itt vagyok!
- Ejnye, öreganyó, hát ezt a kis békát akarná velem feleségül vétetni?
- Ezt, Palkó fiam. Hajlandó vagy feleségül venni?
- Nem bánom, no, öreganyó, majd csak lesz valahogy. Csak meglegyünk
valahogy ebben a kis viskóban.
Mert hát a kis béka a palotát visszaváltoztatta viskóvá. No, mikor
igent mondott Palkó, a szegény legény, hát abban a szentséges szent
pillanatban palota lett a kunyhóbló. De a kis béka is eltunt ám, aztán
helyette egy gyönyöruséges szép, aranyhajú lány állott ott.
Azt mondja akkor öreganyó:
- No, Palkó, édes fiam! Hajlandó vagy most már a lányomat feleségül
venni?
- Hát ugyan már hogyne lennék hajlandó!
Mindjárt ölelte volna meg az aranyhajú lányt Palkó, de azt mondja
a lány:
- Nem, Palkó! Várjál még! Hét napot kell várni. Még a bíró fiának
is vissza kell adni a kölcsönt.
No, akkor Palkó elköszönt, aztán elment örömmel haza. Másnap hírül
ment mindjárt, hogy a szegény asszonynak palotája van, meg aranyhajú
lánya. Ment is a bíró fia mindjárt, aztán köszöntötte az öreganyót:
- Adj' isten öreganyó!
- Adj' isten neked is, János!
De akkor már százszor szebb palota mutatkozott Jánosnak. Azt mondja
a fiú:
- Ejha, öreganyó! Igen szép palotád van. Ez a palota még a bíró fának
is becsületére válna, még azt is megilletné!
- Meg ám, János, azt hiszem, hogy meg.
- De hát öreganyó, mutassa meg kend a lányát, hadd nézzem meg.
- Ejha! Ez aztán igen! Nohát, öreganyó, mért nem így beszélt? Most
már én kérdem, hogy hozzám adja-e kend a lányát.
- Az már rajtatok múlik, János.
Azt mondja akkor az aranyhajú lány:
- Emberek, szolgák, tüstént ide gyertek!
Mentek is ám az emberek, aztán úgy elverték a bíró fiát, hogy lepedoben
vitték haza. Akkor aztán szóltak Palkónak, a szegény legénynek. Olyan
lakodalmat csaptak, hogy még talán máig is táncolnak, mulatnak, ha
meg nem haltak.